„ Huszár. Ha csak hallom e nevet, lelkem emelkedik édes érzéssel" - lelkesedett másfél száz évvel ezelőtt Szemere Bertalan a magyar honvédsereg lovasságát dicsérve. „A huszár örököse apáink lovaglásbeli ügyességének. Ha a huszár repül a szél nem bír futni utána, sír és süvölt szégyenében. A huszár örököse apáink vitéz bátorságának. A huszár tíz ellenséget még kevesell, húsznak ellene vág, félelmet nem ismeri, borral és dicsőséggel él, a halált párnának tekinti, melyben aludni fog, míg a feltámadás trombitája ismét felkölti. ... A huszár egy gyönyörű virágszál, mely az elhunyt magyar hősök sírjából kelt ki. Oh, huszár, huszár, Te vagy a magyar szemefénye. Az isten Téged innepnap teremtett A huszárból évszázadok alatt sok-sok ilyen s ehhez hasonló legendával övezve alakult ki a magyar katona őstípusa, máig elvehetetlen részeként nemzeti mitológiánknak. A huszár nem egyszerre született meg. Először a 15. században, aztán a török időkben, majd igazából a 18. század hajnalán. Vagy mindezeknél is régebben? A népvándorlás korában, amint ezt egy újra meg újra felbukkanó mítosz igyekszik szívósan ébren tartani? „Huszár ősök" lennének a nomád könnyűlovasok, így a Kárpát-medencébe betelepülő magyarok is, és köztük és a 18. század virtuóz huszára között egyenes ági rokonság állna lm fenn? Izgalmas, vitára ingerlő kérdések, mint ahogy azok voltak századokon át történészek, folkloristák, képzőművészek sokszor érzelmektől sem mentes polémiáiban. A ma elfogadott történeti konszenzus szerint, amelyet ez a kötet is mérvadónak tart, a huszárok közvetlen elődei azok a 15. századi magyarországi könnyűlovasok, akik az oszmán birodalom balkáni terjeszkedésére válaszul jelentek meg. Voltak rokonaik is, mindenekelőtt kortárs török ellenfeleik hasonló adottságokkal, hasonló könnyűlovas mentalitással, könnyűlovas külsőségekkel, harcmodorral. És közös ősökkel az Ázsiába is átnyúló kelet-, délkelet-európai régióból. Ezt a közösen felhalmozott katonai tudást az európai hadművészetben legtovább a huszárok őrizték meg. S nem is egyetlen látványos „elköszönéssel léptek le a huszárok a (had)történelem színpadáról. Az első, még nem végzetes csapást a 19. század második felének megváltozott haditechnikája mérte rájuk, s általában a lovasságra. A következő csapás az első világháborúra esik. Hatására a háború elején még második legnépesebb fegyvernem a töredékére apadt. A két világháború közötti magyar hadseregben még voltak huszárok, négy ezred is, noha csak „lovasnak" mondattak hivatalosan, a háborúban azonban már alig tartottak igényt lovaskatona tudásukra, vagy ha mégis, szerepük már nem jelentős. A 20. század ötvenes éveitől az „atomkorszak magyar huszárjai" pedig már csak parádékra kellettek. Ezeknek is megvan a maguk huszártörténelme, de az már más história. .
