Második világháborús történetünk iránt hosszú évek óta igen nagy az érdeklődés. Dokumentumkötetek és emlékiratok, szaktanulmányok és vitairatok egyaránt olvasóra találnak. S az érdeklődők nagy táborába nemcsak azok tartoznak, akik átélték a háborút, és most évtizedek múltán saját emlékeiket, élményeiket keresik, hanem a felszabadulás után született, mai lakosságunk fiatalabb fel is, mert a háborút követő társadalmi-politikai változások, jelenkori valóságunk genezisét keresi.
A történészek nagyon sok mindent elmondtak már Magyarország második világháborús történetéről, különösen a kül- és belpolitikáról, a gazdaságtörténetről, a munkásmozgalomról és az ellenállás történetéről. Az emberek tömegeinek háborús élményeiről, a magyar társadalom különböző rétegeinek a háborúval való tényleges találkozásáról annál kevesebbet. Mert valljuk be, a háború alatti magyarországi lakosság alig két százalékát kitevő frontkatona, megkínzott munkaszolgálatos és politikai üldözött háborús tapasztalata nem volt általános élménye a lakosságnak, s nem tekintette sajátjának az összlakosság hat százalékát kitevő zsidóság faji törvényekből fakadó szorongását, félelmeit, megaláztatását sem. 1944-ig, a német megszállásig a lakosság nagy része számára a háború a fokozódó megélhetési nehézségekben, a hírekben és a propagandákban, a rendkívüli törvényekben, az uralkodó eszmeáramlatokban volt érzékelhető. A háború lényegével, a fegyveres harcokkal, a bombázásokkal, a váratlan és értelmetlen pusztulás rémével először 1944-ben találkozott. A háború ezért sok ember tudatában - akarva-akaratlan - azonosult az utolsó fél év felszabadító harcaival, az "ostrommal", a "fronttal", háborús tapasztalatai innen adódnak.
