Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy folyó. Azt a folyót az ezer évekig mellette élő népek csak úgy hívták, hogy Tisza anya. A Kárpátokból vidáman táncoló lábbal, hegyről völgybe, virágos rétek között, a maga csörgedező nótárira ereszkedik le a tokaji hegykúpig, és dalára számos folyó, patak szalad belé, mitől megerősödik. Tokajnál már mint gondos gazdasszony, minden jóval fölpakolva indul sok száz kilométeres birodalmába, hogy a Dunával összeömölve a tengerig jusson. Ott sem áll meg. A nap tűző sugaraitól felhővé gomolyodva visszajár, hogy fölülről nézze, mint hogy cselekedett. Az ő járása-kelése révén éltek az erre való népek, akiket a Tisza anyaként táplált. Háznak, hajónak, tüzelőnek való fát hordott nekik a saját föntebbi erdeiből. Nádat termett, benne ezernyiféle madarat költetett, s vadat, asztalra valót. Érlelt sokféle gyümölcsöt, adott százféle halat a partjain meghúzódó embereknek. Ám a Tisza óriási vízi birodalmában az évszázadok során nemcsak a megélés termett meg, hanem a mese is. Sok csöndes téli estén, mécsvilágnál véghetetlen hosszúságban gombolyodott a selyme. Sok egymás után következő nemzedék más bölcsességgel nem bírt, mint a mesék tanulságaival. A mesékben benne lakott az ismeret, számtalan tanítás a megélés lehetőségeiről, a jóságról, a jótettről, a gonoszságról és az igazságról. Az igazság ritka félénk madár. A valóságban alig jutott hozzá az ember, ám vágyódott utána. De csak a mesékben tudott a rajta esett sérelmekért igazságot venni. A mesékben jóvátevődött, ami a valóságban soha. A mesékben a gonosz meglakol, a bűnös csúful megfizet, a jóravaló, jó cselekedetű ember megjutalmazódik. A régi mesetermő rétek ritka szép virágait a kutatók összegyűjtötték a mai és eljövendő olvasóknak. Arany László, Ortutay Gyula, Bálint Sándor, Katona Imre gyűjteményeiben köszönthetjük az egykor vadon termett meséket. A dél-alföldi meseirodalom legtöbbet Kálmány Lajos szegedi papnak köszönhet; ő még személyesen válthatott szót a régen ét mesemondókkal.
