A Missisippi mellett egy dombon, hol két emberöltő előtt még indiánok táboroztak, egy leány állott az északi, búzavirágkék égbolt alatt. Nem látott már indiánokat, a gőzmalmokat nézte s Minneapolis és St. Paul felhőkarcolóinak csillogó ablakait. Nem is gondolt indiánus nőkre, gázlókra, sem a jenki szőrmekereskedőkre, akiknek árnyai mindenütt ott voltak körülötte. Brieux színdarabjaira gondolt, majd a diókrémre, meg hogy miért is tapossa az ember ferdére a cipősarkát, és hogy a vegytantanára mennyire megbámulta az új frizuráját, ami a fülét elrejtette.
A friss szellő, mely tízezer holdak búzaföldjéről jött, oly kedves, élettel telt és mozgalmas szépségű vonalakba rendezte taftruháját, hogy a domb alatt húzódó úton véletlenül elhaladó utas szíve vágyódóan dobbant meg, ha meglátta. Kitárta karjait, és hátrahajolt a széllel szemben, ruhája ráncokba fodrozódott és csillogott, egy hajfürtje szelesen lobogott. Lány áll egy dombtetőn, hívően, szoborszerűen, fiatalon, úgy szürcsöli a levegőt, mint amilyen mohón szürcsölné - ha tehetné - az életet. A várakozással telt ifjúság örökös, fájdalmas színjátéka.
