E könyv főszereplője gyermekkorában is különös egyéniség volt. Így ír magáról: "Ha visszaemlékszem a múltamra, rá kell jönnöm, hogy mindig is jellemzett a gyűjtőszenvedély és a szép, leginkább régi dolgok iránti érdeklődés. Különböztem a többi gyerektől: én csak a régi köveket, régi fegyvereket, cserépdarabokat, egy letűnt kor nyomait szerettem. Mivel lelkesedtem az egyiptomi és a görög-római civilizáció iránt, tíz-tizenkét éves koromban a pénztárosok nagy meglepetésére a szüleim otthagytak a múzeum bejáratánál, ők pedig elmentek vásárolni a városba. Minden zsebpénzemet művészeti és régészeti könyvekre költöttem. Eközben a barátaim videojátékokat, vagy később kismotort kértek."
Az idő múltán azonban új fordulatot vett ez az "érdeklődés":
"Emlékszem, mit éreztem olyan műtárgyak előtt, amelyekre vágytam: magával ragadott egy ellenállhatatlan belső késztetés. A szívem erősen dobogott, nem az izgalom, hanem a hamarosan birtokomba kerülő műtárgy szépsége miatt. Gyorsan átgondoltam, hogyan fogom megszerezni, anélkül, hogy meglássanak. Tudtam, hogy sikerülni fog! Csak ki kell várnom a megfelelő alkalmat, megfigyelni a kamerákat, a potenciális riasztóberendezéseket, a teremőrök mozgását, és ha minden rendben, rávetni magam a zsákmányra."
Stéphane Breitwieser több mint hét éven keresztül fosztogatott múzeumokban, kastélyokban és árveréseken, hogy létrehozhassa saját, különleges műgyűjteményét Brueghel- és Cranach-festményekből, illetve felbecsülhetetlen értékű ötvösmunkákból. Összesen mintegy kétszázharminc tárgyat gyűjtött össze a szobájában, melyeket sosem adott el. Elfogása nagy vihart kavart. E különös fiatalember első alkalommal mesél kalandos műkincstolvaj-életéről és tesz őszinte vallomást. Végigkalauzol bennünket az európai múzeumokon, amelyekben barátnőjével együtt a szépséget kutatta. Kalandjait egészen a végső állomásig, a börtönig követhetjük, ahol elborzadva értesül róla..., hogy miről, azt itt nem áruljuk el, a könyvből azonban kiderül.
