A magyarság mint bármely más nép korai története homályba vész. Amióta hazánkban történelmet írnak, a múlt avatott és kevésbé avatott, tudományos felkészültségű vagy éppen művészi ihletésű búvárai számtalan eszközzel próbáltak már ezen időszak közelébe férkőzni. Kevés sikerrel históriánk kezdeti szakasza makacsul ellenáll a megismerésnek. Olyan ez, mint a születés: újra és újra megünnepeljük a napját, gondosan számon tartjuk, mégsem emlékszünk rá. Talán mások szüleink, idősebb ismerőseink elbeszéléseiből tudunk róla egyet s mást, már ha van, aki meséljen. És amit mondanak: vagy elhisszük, vagy nem. A történetek másokról is elhangozhattak, ki is színezhették őket. Ki tudja.
A magyarság kezdeteiről számos tudomány fogalmaz meg véleményt a maga eszközeivel. A régész tárgyi emlékeket keres, a nyelvész nyelvek közötti összefüggéseket kutat, a történész újabb források után nyomoz, a meglévőket pedig megpróbálja jobban megérteni. Más történeti korok kutatása során esetleg dolgozhatnak külön is, egy nép őstörténete esetében azonban együtt kell működniük. Az őstörténet olyan, mint egy színes szalag: mindenféle fonalra ismeretre szükség van hozzá.
A különböző tudományágak persze különböző fajtájú eredményeket szállítanak, s ezek másképpen használhatók fel a múlt megismeréséhez. A kiásott koponyák nem beszélnek, nem árulják el, hogy egykori gazdájuk milyen nyelven társalgott, kihez-mihez tartozónak vallotta magát. A nyelvemlékekből kikövetkeztetett korábbi szóalakokat nagyon nehéz térhez és időhöz kötni. A történeti források esetében pedig mindig felmerül a kérdés: ki, mikor és miért írta le őket. Ennek függvényében ugyanis a kérdéses szöveg értelme akár az ellenkezőjébe is fordulhat. Hasonló kérdéseket vetnek fel a többi tudomány az embertan, a genetika, a néprajz vagy a zenetörténet eredményei is. Ha múltunk korai szakaszát kutatjuk, bizonytalant kötünk össze bizonytalannal. Szükségképpen az eredmény sem lehet bizonyos: ezért a rengeteg vita, ellentmondó elképzelés még a tudományon belül is.
A különféle tudományterületek nem azonos mélységig látnak bele a múlt kútjába. Az embertan vagy a nyelvészet évezredekkel számol, a régészet és a történelem inkább évszázadokban gondolkodik, forrásainak függvényében. A magyarok esetében valamiféle, legalább valamelyest valószínűsíthető történetet csak a 9. század közepétől lehet elmesélni, ennél korábban legfeljebb egyes elemek, vonulatok látszanak, de a közösség története nem. Kötetünk tehát ezt az időszakot veszi célba, a honfoglalás előtti száz évet. Ahogyan már előző kötetünkben is tettük, messziről indulunk. Könyvünk első, nagyobbik fele azt a környezetet tekinti át, amelyben a magyarok 9. századi története is zajlott: Kelet-Európát. Külön-külön ismerkedünk meg Bizánc és Kazária történetével, a bolgárok, a szlávok vagy a finnugor nyelvű népek vándorlásával. Ebbe az áttekintésbe helyezzük bele azután azt az alig maroknyi történeti információt, amely a magyarokra vonatkozik. Itt és most elsősorban a történelem folyására irányítjuk figyelmünket, nem foglalkozunk részletesebben mondáinkkal, a vallástörténeti kérdésekkel, elődeink harcmodorával vagy életmódjával sem: ezek következő köteteink témái lesznek.
Legyen Ön az első, aki véleményt ír!
