Az író másképpen olvas, mint az olvasó, mert tudja, hogyan jött létre a mű, nemcsak a szöveg színét érti meg, a visszáját is, hiszen ő maga is alkotó. Egész életemben a könyv volt betegség idején az orvosság, irodalompolitikai hajótörésben mentőcsolnak, a béke ritka óráiban gyönyörűség. Minden érdekelt, ami betű, egy-egy mű belső üzenetének feltárására is, a nyomozómunka, amelyet a szerző megkérdezése nélkül pusztán az elébe került szöveg értelmezésével végez. Az Egyetem irodalomtörténészek nevelt, jövendőbeli esztéták vagy szövegkutatók között képzelte el a helyemet, s tulajdonképpen, mert e mostani írásaim arányában tévedett, mert e mostani könyvem a negyedik esszékötetem, s a valaha tanult szabályokat sem sértettem: csak úgy állítottam fel a megszokottól eltérő tételt, ha filológiai tekintetben is tudtam igazolni. Első esszékötetem fogadtatása eldöntötte, érdekli az olvasót a hajdani vers vagy alkotó friss elemzése; azt is, vizsgáljam különös gonddal a sztereotíppá mitizált iskolai anyagot, hátha más írói arckép fordul korunk felé, mint amikor Jókai fantazmagóriának gyanított látomásai még nem tudták cáfolni a támadóit, pedig a műanyag és az űrutazás, sőt Habsburg Ottó nemzetünk iránt számtalanszor igazolt szimpátiája éppúgy ott van a Jövő század regényében, ahogy a soha figyelemre nem méltatott kisregényekben a diadalmas nőmozgalom. A második esszékötetet útja nyílegyenesen vitt el a Vörösmarty-monográfiáig, A lepke logikájá-ig, s talán a negyediket, A csekei monológ-ot se volt felesleges megírnom, mert az első világháború irodalmunkon belüli értékelésével szomorú adósságben vagyunk, nem árt újra kézbe venni, mit írtak a kortárs írók 1914-ről.
