Leértünk a folyópartra. Levonni éppen bele készült ereszkedni. Tőlünk alig százlépésnyire, a színezüst Kelley sustorgó közepében - jávorlapátos álldogált! Hasa alját sem érte a víz, hosszú lába szárazon tartotta hatalmas, szellemszürke testét. Ahogy a holdsugár fakó fátyolt szőtt rá, olyan volt, mint valami látomás. Rég letűnt korszakokból hazajáró, ezüstpáncélos levente... Néma csodálattal bámultuk, míg csak el nem indult. Lassú, méltóságteljes csobbanásokkal kelt át a folyón... Beleveszett a fenyves sötétségébe. De képét itt hagyta emlékezetemben. A holdsütötte vízben álló ezüstlapátost még gyakran fogom látni. Visszatérő jelenése sok mindent jelent majd számomra. Nagyon sok mindent: felejthetetlen élmények sokaságát, rejtélyes rengetegeket, vadak óriásait, határtalan kalandvilágot - Alaszkát!
