„A mágus pedig karosszékében ült, és mikor ideje eljött, elbocsátotta lelkét az utolsó, legnagyobb egzaltációba. Érzékszervei egymás után maradoztak el, velük együtt a lágyság, az ízek, az illatok, hangok és a földi múló képek. Azután megszűnt a test fáradt érzete is, a lélek szabadon bontotta ki szárnyát szabadabb síkokon. Ellenállhatatlan könnyebbség ragadta mind fölfelé, egyre magasabbra; a fény nőttön-nőtt, és a lélek határa egyre tágasabb lett. Lebegett a világosság tengerében, és ezt a tengert az Elfelejtés tengerének hívják: mert a lélek, mikor ideér, nem emlékszik már, hogy máshol is volt valaha, az örökké ittvalóság általjárja csodás nyugalommal, és elmúlik tőle az a rettenetes bilincs, melyet úgy neveznek: én vagyok."
