„Mondd,szeplős, ha egyszer nekünk is lesz gyerekünk, hogyan fogjuk nevelni? Ugye a mi gyerekünk nem lesz olyan magányos, mint mi voltunk, amíg te nem voltál nekem, és én nem voltam neked?” – kérdi Tamara a naplójában Attilától.
Mert voltaképpen két napló, két tizenhét éves diák – Attila és Tamara – naplója Szilvási új regénye. Élmények és reflexiók, amelyeket a XX. század negyedik negyedének küszöbén, 1975 nyarán vetettek papírra mind a ketten, önkéntelenül – s ezért őszintén – vallva arról, milyenek is egymás szemében, és milyen a szemükben a világ, a szűkebb és tágabb társadalom, mely megannyi hatással formálja, megannyi ellentmondással kényszeríti gondolkodásra és ítélkezésre a serdülő fiú és a serdülő lány belül is ellentmondásos egyéniségét. Szülők, akik nehezen értik és értetik meg magukat gyermekeikkel, és kamaszok, akik nehezen vagy sehogyse értik és értetik meg magukat a felnőttekkel, tehát serdülők és felnőttek egyaránt olyan élethelyzetekkel, konfliktusokkal találkoznak ebben a történetben, amelyek akár „a saját életükből” is származhattak volna ezekre a lapokra. Rezonanciát – egymáshoz tartozást – kereső már-nem-gyerek és még-nem-felnőtt Attila is, Tamara is. Még ki se bomló szerelmük válsága éppen ebből a küszöbhelyzetből adódik. De a történet utolsó sorában álló kérdés – „Mi lesz velünk?” – már nem csak szerelmüket, de egész jövőjüket érinti.
