Az embert keresem minden írásomban, olyan pillanataiban, amikor sem ereje, sem lehetősége nincs, hogy másnak mutatkozzék, mint amilyen. Az embert, tehát az igazságot. Mert nincsenek laboratóriumi fogalmak, nincs steril hűség, bűn, jellem vagy igazság: anyanyelvünk valamennyi elvont főneve emberi életekben nyilvánul, amelyek mindegyike a történelem valamelyik szakaszában a korral, a futó idővel együtt ível át születés és halál hídfőpillérei között. Az élet nem mindegyik pillanata alkalmas a szembesülésre, a számvetés óráit próbáltam hát összerakni-keresni, azokat a történelmi fordulópontokat, amelyekről nemegyszer csak utóbb vettük észre, hogy azok voltak, fordulópontok, melyek más utat szabtak a lábunk elé, és leparancsolták rólunk nemcsak álarcainkat, maszkjainkat is.
Az a két regény, amelyet ez a kötet tartalmaz, első pillantásra nen véteti észre, hogy voltaképpen ikerpár, hiszen a Megbízható úriember Gontranja, Hitler kortársa, számtalan vad kaland után mosolyog bizakodva az aranynak képzelt jövendőbe, Züzü meg,a vén színésznő élete alkonyán oson egérléptével életében először igazán lángoló kulisszák között 1956 félelmetes őszén. Pedig a könyv egymásnak felel meg. A nők kitartotta betörő, Gontran, úgy képzeli, kalandor élete minden gondjától megszabadult örökre, mikor a fasizálódó Magyarország meglelte személyében a céljainak legjobban megfelelő képviselőjét, a volt stricit, a "megbízható úriembert", és fogalma sincs, hogy remélt diadalútja a második világháborúba torkollik, amelynek végén az összeomlás szennyes áradata örökre behörpöli. Éppígy nem sejt semmit Züzü sem, panoptikumi háza különös vendégeivel együtt Züzü, a komédiás, aki egész életét színpadon töltötte, s már rég nem tud különbséget tenni álmai és emlékei, játék és valóság között. Mikor szembesül vele, s rájön, a körötte zajló események most nem színházi szakember, de az élet, a történelem rendezi, pózai, szerepei nem tudják követni az új végszavakat. Nincs számára menekülés, a függöny, mely életére és társaiéra aláereszkedik, nem húzódik fel többé.
Emberek nyomát keresten e két regényben, egy gazemberét s egy kelléké vénült, a világot soha igazán meg nem nézett ártatlanét. Egyben mindketten hasonlítanak egymáshoz: nem tudta egyikük sem, amit valamennyiünknek tudnunk kell, hogy az a korszak, amelyben kinek-kinek élnie adatott, egyszer - olykor többször is - valami élőlény, szembenéz velünk, és rákényszerít, hogy igazoljuk magunkat. Egy marék porban, egy csorba bögre vizében az élet teljességét, benne a bukást akartam ábrázolni. Lehet a vég édes és dicső. Lehet még a bukás is felemelő. De mindig tudnunk kell. hogy miért élünk, és miért érdemes meghalnunk.
Szobotka Tibor
