Könyvünk belső címlapján három név olvasható. Közülük az első – Kriza János – a híres székely népköltési gyűjtemény, a Vadrózsák (1863) megjelenése óta méltán vált közismertté és elismertté nemcsak népköltészeti gyűjtők körében, hanem az olvasók igen nagy táborában is. Kisebb-nagyobb tanulmányok szinte szakadatlan sora elemzi, méltatja Kriza rendkívül jelentős munkásságát, nagy érdemeit, a Vadrózsák páratlan hatását. S mindez helyénvaló, indokolt és természetes is, a maga korától napjainkig. Most immár inkább az tehető szóvá, hogy Kriza egyik legszorgalmasabb munkatársa – Tiboldi István – mondhatni méltánytalanul kimaradt a kutatók érdeklődési köréből. A dolog annál sajnálatosabb, mivelhogy mind a Vadrózsák második-harmadik kötetének tervezgetéséhez és kiadásához is kapcsolódó iratokból, mind a későbbi szakirodalomból kihámozható Tiboldi gyűjtőmunkásságának jelentősége.
Tiboldi István (1793-1880) népköltési gyűjtő, költő Székelyszentmiklóson született, Székelykeresztúron és Kolozsvárt végezte tanulmányait, s 1819-től 1844-ig Szentgericén volt tanító. Itteni tanítványai közül különösen kiemelkedett Jakab Elek, a neves történész, akivel tovább is jó kapcsolatban maradt, s aki maga is buzdította egykori tanítómesterét gyújtőmunkájának folytatására. A kiváló néptanítót, a százakra menő erkölcsjavító célzatú versek költőjét itt érte az a nagy méltatlanság, hogy oda kellett hagynia iskoláját. Nyomtatásban megjelent szatirikus-humoros költeménye, Bacchus utazása Szent-Gericzén (Marosvásárhely 1841) – habár benne senkit bántani nem akart – magára vonta a falu hangadóinak haragját, s a szentgericeiek valósággal elüldözték a szívvel-lélekkel tanító mestert. Tiboldi visszatért szülőfalujába, ott gazdálkodott és tanított. Kedei tanítóként halt meg.
Fennmaradt kéziratos hagyatéka arra vall, hogy Tiboldi már az 1820-as évektől fogva végzett népköltési gyűjtést (ugyancsak ez időre tehető költői munkásságának kezdete). Esetleg még felbukkanó pontosító adatokig mindenesetre azt mondhatjuk, hogy könyvünk adomáit az 1860-as évekig gyűjtögette. (Tanítómeséiből hasonlóan felhasználható időbeli eligazítókat nemigen – vagy csakis áttételesen értelmezve – lehet találni.) Más szóval: a Vadrózsák sajtó alá rendezése idején Tiboldi gyűjtése voltaképpen már számításba vehető lehetett. Mi történhetett vele, hogy a további tervezésből mégis kimaradt?
Itt jutunk el könyvünk harmadik nevéhez: Mészáros József marosvásárhelyi főkönyvtáros érdeme, hogy évszázados lappangás után felfedezte Tiboldi István kéziratos hagyatékát, s tisztázta, hogy ez a hagyaték Jakab Elek könyvtárának egy részével együtt került az egykori Székelykeresztúri Unitárius Gimnázium könyvtárába. További kutatás, korabeli iratok és későbbi sajtóközlemények alapján kétséget kizáróan meghatározta, hogy a most kiadásra kerülő gyűjtés Tiboldi István munkája.
A verses műformák és a népmese mellett kissé háttárben maradt népi humor egyik sajátos megnyilatkozása az adoma és tanítómese – mindkettőben kitapintható mind az eredeti, mind pedig a vándortémák felkarolása –, úgy véljük, a maga nemében méltán állítható rangos gyűjtemények mellé. Ha vélekedésünk netalán túlzónak tetszenék, ám döntsön az olvasó.
Legyen Ön az első, aki véleményt ír!
