"A kamaszkorban valamiféle teljesség felé indul el az ember - még ha aztán később, felnőttkorában esetleg el is akad útközben. Ez az egyik oldala a dolognak. A másik oldala pedig az, hogy viszont mi, felnőttek sokszor megrekedünk egy szűkös kamaszkorban, a kamaszkornak abban a zavarosságában, amelyikről Weöres Sándor ezt írja: Az ember még nem ember, csak zavaros fejű, veszélyes kamasz. Az ember akkor lesz ember, ha átvilágítja mélyéig önmagát, s a belső világosságból a külső világba sugarat bocsát. Én azt hiszem, hogy a kamasz kamaszkorában még éppen valami ilyesmire törekszik. Hogy átvilágítsa mélyéig önmagát... Én azt hiszem, hogy ebben láthatatlanul és érzékelhetetlenül segítenünk kellene őt - azért láthatatlanul és érzékelhetetlenül, mert csak így fogadja el a segítséget tőlünk, felnőttektől. Mellette kellene állnunk, és akkor majd ő is fog segíteni nekünk, hogy könnyebb legyen őt - hazugul, lustán, szemtelenül, szerelmesen, magát emésztően is - elviselni. Hiszen neki magának is el kell magát viselnie - nemcsak minket -, és ez elég teher a számára. Elviselni - ezt mondtam szemérmesen. De tulajdonképpen erre gondoltam: szeretni."
