A sugárhajtású gépek korszaka a II. világháború folyamán köszöntött be, az újfajta repülőgépek és harceljárások világosan jelezték a háborút követő időszakban várható változások irányát. A háborús szükséglet a forradalmi konstrukciók tömegét hívta életre: a sugárhajtóműtől az elektronikus vezérlőrendszerekig és a számítógépig, a radartól az atombombáig.
A III. birodalom romjai igen értékes titkokat rejtettek, ezért már 1945 tavaszától, amikor a világégés után kezdett kialakulni a bizonytalan béke, amerikai, szovjet, brit és francia műszaki csapatok kutatták át és fosztották ki a német kísérleti telepeket. A romok alól kibányászott dokumentumok és tervrajzok alapján a szövetségesek először pillanthattak csodálkozva a katonai repülés jövőjébe.
A Birodalom bukása után összeszedett hadizsákmány, a német mérnöküök és tudósok által kifejlesztett, vagy még csak rajzasztalon létező forradalmi konstrukciók tisztán mutatták az elkövetkezendő időszak légi hadviselésének minden elemét.
Támadó feladatokra már elkészültek a gyors, nagy hatótávolságú bombázó repülőgép, a Horten Ho-XVIII tervei, amely nagyméretű bombát, így akár atombombát is szállíthatott volna. Feltűntek a horizonton a pilóta nélküli robotrepülőgépek, mint a V-1-es, illetve a nagy hatótávolságú ballisztikus rakéták (V-2), amelyekkel az egyik hadviselő fél közvetlenül lőheti a másik területét. A légvédelemben nyilvánvalóan vegyesen használták volna a földi telepítésű SAM-rakétákat és a nagy sebességű elfogó vadászgépeket (Me-262, ME-163, stb.) a bombázók lelövésére, illetve ugyanerre a feladatra helyből felszálló gépeket is bevethettek volna, mint a Bachem BA-349 Natter (Vipera). A légi fölény kivívására a vadászgépek, géppuskák és gépágyúk helyett inkább irányított rakétákat használtak volna.
A szövetségesek semmi hasonlóval nem rendelkeztek a háború végén.
