Faulkner utolsó művét tartja kezében az olvasó. Mintha csak pihenni, megkönnyebbülni akart volna az amerikai Dél s az emberiség jövőjét-útját nem sok optimizmussal szemlélő nagy író: a gátlástalan Snopesokról szóló trilógia harmadik darabja, a Kastély (1959) után végtelenül derűs regényt alkotott, amely egyben életművének egyik csúcsa lett. A Zsiványok-ban tehetségének azt az oldalát csillogtatja meg, amelyről többnyire elfeledkezünk, noha számos könyvében felfedezhető, igaz, sötétebb árnyékok közé szorulva: a humorérzékét. Hisz mi lehetne annál kacagtatóbb, mint amikor a nagyapa, Lucius Priest részletesen elmeséli (feltehetően tizenegy éves) unokájának, miképp kötötte el ő tizenegy éves korában, a század elején a maga nagyapjának automobilját, a legelsőt Jeffersonban, két "zsiványtársával", a néger kocsis Ned William McCaslin Jefferson Mississippivel és a félvér indián istállómester-helyettessel, egyben önjelölt sofőrrel, Boon Hogganbeckkel, hogy nekivágjanak a világnak, s árkon-bokron-iszaptengeren át meg se álljanak - egészen a szomszéd állam fővárosáig, Memphisig, ahol másnp - ráadásul egy nyilvánosházban! - arra ébrednek: nincs már automobiljuk, van viszont helyette egy öszvértermészetű versenylovuk? S ez még a kalandoknak csak a kezdete. A régi és az új világ mezsgyéjén kóborolnak a Zsiványok hősei. A rabszolgaság számukra már csak egzotikus emlék (igaz, a memphisi Beale utcában már készülőben az új: a gettó), a 20. század technikai korszaka még egzotikus ismeretlenség. A nagyapa elbeszélésére figyelő, azon nevelkedő, emberséget-tisztességet abból tanuló unoka pedig talán 1950-ben született. Ő a faulkneri életmű legifjabb, legmaibb "szereplője": kortársunk, aki velünk együtt hallgatja a történelem számunkra is érvényes meséjét.
