Az irodalomelmélet a 20. század folyamán az irodalomtudomány egyik sajátos ágává fejlődött, amelyet önálló tárgyként tanulmányoznak és tanítanak. Természetesen nem merőben új tárgy ez. A filozófusok, az írók, a kritikusok és a tudósok mindig is szívesen foglalkoztak az irodalmi gyakorlat elméleti vonatkozásaival, s a 20. század legtöbb irodalomteoretikusa egy olyan hagyomány folytatójának tekinti magát, amely legalább Platónig és Arisztotelészig nyúlik vissza. A modern irodalomelméletnek sok közös vonása van ezekkel az előzményekkel, sokat is köszönhet nekik, de egy igen fontos szempontból különbözik ezek többségétől: azt a helyet tekintve, amelyet az irodalomtudományok rendszerében elfoglal.
Hogy világosan lássuk, mit értünk általában modern irodalomelméleten, meg kell különböztetnünk két olyan területtől, amelyekhez egyébként szorosan kötődik: a költészet és az irodalom azon filozófiai megközelítésétől, amelyet esztétikának szokás nevezni, valamint a gyakorló írók saját művészetük természetére vonatkozó megjegyzéseitől. Ha irodalomelméletről beszélünk, nyilván olyasmire gondolunk, ami részben egybeesik ezekkel a területekkel, s támaszkodik rájuk, a kifejezés azonban általában némileg más jellegű érdeklődési irányokat jelez, s e könyvben mi is ezen érdeklődési irányokra utalunk vele.
