A magyar nyelvvel kapcsolatban két nézet áll egymással szemben. Az egyik azt állítja, hogy a mai magyar nyelv kifejezési lehetőségei gazdagok, határtalanok, a másik pedig azt, hogy szürkül, szegényedik, pusztul. A két nézet természetesen nem zárja ki egymást, hiszen az egyik magában foglalhatja a másikat: vagyis azt, hogy "nyelvünk" egykori gazdagsága eltűnőben, visszaszorulóban van. Ez a nézet az ember alapvető, ontológiai élményéből is fakadhat. Minden korosztály, generáció megéli a kultúraváltás élményét, vagyis a történelemhez, a gyermekkorhoz, az ifjúkorhoz köthető "dicső", "szép" múlt és a "kiábrándító", "sivár" jelen érzését. De az ontológiai élményen túl racionális tapasztalatokból is táplálkozik ez a vélemény: hiszen a nyelv valóban "mozog", változik. Erről minden, nyelvhasználatára odafigyelő beszélő rendelkezik élményekkel. Ezzel a nézettel később részletesen foglalkozunk.
A kiindulópont tehát egy egyszerűsített - és a közvélemény egy részével nyilvánvalóan ellentétben vallott - nézet: A mai magyar nyelv fejlett nyelv - grammatikai kifejezőeszközei, szókincse gazdag, fejlődési tendenciái folyamatosságot (egymásból egymásba következtetést) mutatnak. ennek bizonyságát például éppen ennek a kötetnek a nyelvi változások irányairól, hatásairól szóló részében találhatjuk meg.
