Bohumil Hrabal - Színnyomatok

Bohumil Hrabal ma minden bizonnyal az egyik legnépszerűbb „magyar" prózaíró. A költő Hrabalt viszont még a legbeavatottabb magyarok sem igen ismerik. Pedig az író a pályájának az első tíz-egynéhány évében csak verseket ír. Többnyire szabad verseket. S magától a költőtől-írótól tudjuk, hogy kitűnő mesterektől, Ungarettitől, Baudelaire-től, Eliottól tanul, de mi azért elsősorban a szürrealista iskolák, Apollinaire, Breton, Nezval hatását érezzük verseiben meghatározónak. Meg a cseh „totális realistákét", főleg a kommunista idők nyers-radikális kritikáját és paródiáját adó, az utca nyelvét-történeteit megidéző ún. „önmozgó verseket" író Jirí Kolárét.
A versíró Hrabal paradox módon egyszerre szürrealista költő és költője a város nyers, szociográfiai valóságának és csaknem trágár testiségének. Ő úgy álmodik a világról, mint egy szürrealista poéta, de úgy bolyong a testben, mint egy reneszánsz-realista költő: az ember az ő látomásaiban a kavargó városi természet, a városi világmindenség közepe. - 1950-ig szinte már minden későbbi regény- vagy elbeszéléstémáját megírja: versben vagy lirizált prózában. S ez szó szerint értendő: a Hrabal-epika többnyire a korábbi Hrabal-versek - sosem látott elbeszélői találékonysággal, erudícióval, bőséggel motivált - változatai. Ha pedig egészen pontosak akarunk lenni, azt kell mondanunk, hogy a cseh alkotó versei és prózai munkái együtt képeznek teljes világot, Hrabal-univerzumot.