Csalog Zsolt - Egy téglát én is letettem

Csalog kedves műfaja a személyes hitelű dokumentumportré - kétkötetnyi novellát nem számítva valamennyi írása ebben a műfajban fogant. Egy cigányokat bemutató portrésorozat (Kilenc cigány) és egy nagylélegzetű parasztportré (Parasztregény) után legutóbb gyári munkásságunk világába vezette az olvasót egy arcképcsokorral (A tengert akartam látni - négy munkásportré). Ezúttal a jelenünkbe torkolló közelmúlt felé fordul érdeklődése. Olyan modelleket választ, akiket a felszabadulás után megindult politikai átalakulás állított a magyar történelem színpadára, proletársorból jött egyszerű embereket, akikre az 50-es évek ellentmondásos korszakában kiemelt szerepet osztott a politika - hogy később elejtse, ismét a perifériára seperje őket. Szolgálat, siker, majd a mellőzöttség keserűsége, de ezen is átvilágít a hűség az eszméhez - ez a visszatérő képlete ezeknek az életutaknak. A látásmód, a történet megélése, értelmezése persze mindig egyedien szubjektív. Néhol tárgyi tévedésektől sem mentes, a mellőzöttség érzetéből fakadóan jelenünkkel szemben nemegyszer már támadóan kritikus - de ezek a színek is az arcképek személyes hitelét árnyalják, mélyítik. "Műfajom kétségtelen nehézsége - mondja az író -, hogy ebben az alázatos íródeákszerepben nemigen van módon szubjektivitásukat, olykor tévedéseiket korrigálni. Én hiába tudom, hogy a Mester utca nem az Üllői útból nyílik, hanem párhuzamos vele - nem vitatkozhatom, és nem kotnyeleskedhetek bele a modelljeim arcmásába, hiszen ezzel már az egyedi hitelességet csorbítanám. Tévedéseik is ráluk szólnak, őket jellemzik. De nem is hiszem, hogy az ilyesféle javítgatás lenne a dolgom. A magam - nyilván ugyancsak szubjektív - tudását helyezzem az övék helyére? Én reprodukálni akarom őket, emberi valójukban, hogy fogható közelbe hozzam ezeket az embereket. És azt a kort. A kép helyes értése, kritikus olvasata legyen a felnőtt olvasó dolga."