„Kialszik lassan minden ingerültség / a tájból s belőlem is” – írja az egész kötetre s önmagára is érvényesen Csoóri egyik versében. A költő nem dühös, nem indulatos, nem szenvedélyes; az embernek az az érzése, hogy csak akkor ír verset, ha a lelkében béke van. Ez a béke azonban nem érzelemhiány, sőt inkább fájdalom, amely elegendő lírai erő csodálatosan szép és érzelmileg-gondolatilag hiteles versek születéséhez. Mert a költészet és a fájdalom eggyé vált Csoóri műhelyében. Népéhez szólva mondja a költő:
Lehetne száz okom hát, hogy múltidőben
beszéljek rólad, kihaló madárfajok
és beomlott kutak hangján. De te olyan vagy nekem,
mint a költészetem: a fájdalmakból is
világ születik mindig s a szégyenből is páncélos égbolt.
(Meghallod-e még?)
