1960. augusztus 16-án került sor Új-Mexikó felett egy ejtőernyős ugrásra, amelyet Joseph W. Kittinger kapitány, 31 333 m magasságból hajtott végre. Feladatául kapta a nagymagasságú életmentő-ejtőernyős felszerelés, valamint fiziológiai és pszichológiai reakciók vizsgálatát. Kittinger Uj-Mexikóból szállt fel egy ballonnal és emelkedett a kiugrás magasságáig. Kiugrás után egy Beapure ejtőernyő nyílott ki, aminek a tulajdonképpeni célja az volt, hogy az ugrót hangsebesség alatti sebességen tartsa és hogy megelőzze a lapos pörgést, de később kiderült, hogy Kittinger már a stabilizáló ejtőernyő nyílása előtt átlépte a hanghatárt. A földet érés után Kittingert tüzetes orvosi vizsgálatnak vetették alá, megállapították, hogy ez az emberfeletti teljesítmény egyáltalán nem viselte meg a szervezetét. A program további eredménye az volt, hogy a Beapure ejtőernyő tapasztalatai alapján fejlesztették ki a Gemini program űrhajósainak stabilizáló ejtőernyőit. Ez a 32 km magasságból végrehajtott ejtőernyős ugrás az ejtőernyő történetének csak egy kis epizódja. Az ember már ősidők óta igyekezett meghódítani a harmadik dimenziót, a levegőt. Az első próbálkozások inkább az ejtőernyő, mint bármi más légi jármű ősei közé sorolhatók. Napjainkra az ejtőernyő az ember és a tudomány segítőjévé, egy izgalmas sportág eszközévé vált. Az ejtőernyő fejlődésének hosszú és eseménydús útját járja végig könyvében a szerző. Megismerteti az ejtőernyő történetét, a világ jelentősebb ejtőernyő típusait, hasznosításukat. Ez utóbbiak sorában az ejtőernyő katonai felhasználása éppúgy megtalálható, mint az űrhajózásban tőrtévő alkalmazása. A magyar ejtőernyőzés történetének közreadása, a nagyszámú eredeti dokumentumértékű fénykép, rajz egyedülállóvá teszi e művet.
