Galsai Pongrác írja új kötetéről: "Irigylem azokat az írókat, akiknek annyi témájuk van, mint égen a csillag, réten a fű, szeplős leányarcon a szeplő. Ha kilencszáz évig élnének, akkor se tudnák magukat „kiírni”. Lakásuk összes létező fiókjai szintültig tömve várandós ötletekkel… Én hiába szeretném követni a példájukat. Nincs tehetségem a gyűjtögető életformához. Kis méretű óbudai lakásomban megfelelő számú fiók sincs. Ezért ha valami életrevaló gondolat, téma vagy ötlet eszembe jut, igyekszem megszabadulni tőle. Mi tagadás, attól is tartok, hogy előbb-utóbb rájövök: a gondolat nem elég mély, a témát mások már kibelezték, az ötlet nagyot pukkan, de visszhangja nincs. Általában érzelmi megrendülésemben vagy dühömben szoktam írni. S ezek az emóciók nem viselik el a hosszú konzerválást. Kihűlnek vagy elpárolognak. Elfektetett mondanivalóim gyakran már félig romlott állapotban kerülnek újra elém… És még valami. Sokszor magam is meglepődöm: egyebek közt egy „világmegváltó” is kuporog bennem. Mint egy szekrénybe zárt, gonosz kis manó. Akinek jelenlétét igyekszem letagadni. Nos, ez a manó némely ésszel felfoghatatlan társadalmi-emberi jelenség láttán rám kiabál: Ezt írd meg! Most! Mindjárt! Talán még nem késő! Ebben a pillanatban talán még észhez lehetne téríteni az emberiséget!… Aztán rájövök, hogy már Homérosz korában is késő volt… Hát ennyi, amit lírai-ironikus „széljegyzeteim” mentségére elmondhatok. Ezek a rövid terjedelmű írások évek során a Népszabadság-ban, az Élet és Irodalom-ban, a Nők Lapjá-ban, itt-ott, rovat-formában vagy külön-külön jelentek meg."
