Részlet a könyvből:
"Zsuzsi a piacon ült, s kelkáposztát, paradicsomot és diót árult. Babot is egy zsákocskában. De két kis hintalovat is, piros nyergűt persze és szürkére festettet. Ült a szakajtókosáron, mint a többi kofa, és árult, mint a többi kofa. Közben-közben feltekintett az emeletes házak résein át a toronyra.
Tizenhét éves volt akkor Palcsó Zsuzsika, s először történt, hogy árult a piacon. Mert bizony ő már a polgári első óta kisasszonyosan járt. A polgári negyedik után meg már kalaposan is és napernyősen. És némán fájlalta, hogy az anyja kofa.
De maga Palcsóné is érezte, hogy Zsuzsi nem piaci sorsra termett. Akkor este, hogy kimenyült a lába a pincelépcsőn, maga jajgatta képtelenségnek, hogy a leánya legyen a vicekofája:
-Jaj a helyem, a helyem! Más ül a helyemre! Elvesztem az én jó helyemet, vevőimet, szerencsémet, kenyeremet! Te már, hiába, nem ülhetsz oda! Még a piaci kutya is téged nézne! Jaj, elveszítem a helyemet!
Zsuzsiból már csirke-korában kiötlődött, hogy borsódzik a kofamesterségtől s különösen a piactól.
- Nem, én nem árulok! - sírta, mikor már a polgári elsőbe járt -, megöl a szégyen! Nem árulok!
Pedig csak negyedórai helyettesítésről volt akkor szó, és Zsuzsikában még csak tizenegy évet ölt volna meg a szégyen.
No, meg is bufálta akkor az anyja."
