A második világháború befejezésének napjaiban a Magyarország lelkiismeretét képviselő politikai erők reményekkel a szívükben tekintettek a küszöbön álló béketárgyalások elé. Abban bíztak, hogy nem ismétlődhet meg az 1920-as trianonoi békediktátum, mivel a győztes államok sorában két olyan nagyhatalom is szerepel, amely 1941 augusztusában aláírta az Atlanti Chartát, amely magasztos szavak keretében rögzítette a világbéke és az igazságosabb, emberségesebb erkölcsi világrend alapjait.
A győztes nagyhatalmak részéről sokszor hangoztatták, az 1946-os békekötés arra lesz hivatva, hogy valóban kölcsönös megbékélést hozzon létre, azaz a döntések során nem csak egyes államok egyoldalú érdekeit veszik figyelembe, hanem az érintett szomszédos területek közös érdekeit is. Bizakodásukat az Atlanti Chartán kívül az Egyesült Nemzetek, a háromhatalmi értekezletek magas erkölcsi töltésű határozmányai erősítették, amelyek nyomatékosan hangsúlyozták azt, hogy vitás kérdések elbírálásánál elsősorban a területileg érintett népesség akaratát kell figyelembe venni...
