Apolló és Mefisztó keveréke, írta Heinéről kortársa, Théophile Gautier. Tömör jellemzése tartalmazza a Heine személyiségében meglévő kettősségeket: hajlamát az eleganciára és maró gúnyra, az eszményi és az érzéki szembenállását, a rajongó lelkesedő és a cinikus realista, a történelem mélyére látó és a perc örömeinek hódoló hedonista örökös feleselését. Heine az átmenet költője volt, dalai bizonyos értelemben betetőzték, ugyanakkor bomlasztották is a romantikát. A goethei tökéllyel, a naiv természetességgel szemben ő az önmagára reflektáló, tökéletlen, tehát önironikus modern emberre irányította lírája figyelmét, előkészítve a talajt Baudelaire számára. A német írók közül ő volt az első szabadúszó, aki az irodalmi iparból próbálta fenntartani magát, de így is folyamatosan rákényszerült multimilliomos nagybátyja támogatására. Heinének, akárcsak Petőfinek, nemcsak az ihlet sürgető kényszerének engedve, hanem megélhetési okokból is állandóan produkálnia kellett, nehogy elfelejtse az .olvasótábor, hiszen belőlük élt, az ő érdeklődésüket és szórakoztatásukat szolgálta. Abban, hogy Heine könyveit szinte szétkapkodták, az osztrák és porosz cenzoroknak is komoly szerepük volt, a pikáns politikai csemege abban az időben is kelendő portéka volt a piacon. Heine életművét olvasva érezzük, hogy a költő szinte együtt lélegzett korával, szünet nélkül belőle táplálkozott, és furcsa módon épp ez a habzsoló étvágy teszi verseit elevenné, az, hogy érezni mögöttük az izgága, politika- és nőbolond értelmiségit, aki szellemének még öncélúbb tűzijátékaival is kápráztatni tud, és sosem untat. Kötetünk bő válogatást ad e kivételes költői életműből, igyekszik egyensúlyt tartani a könnyedebb és a nehezebb, intellektuálisabb darabok között, s mind a korai, mind a kései versek között akadnak olyanok, amelyek új fordításban olvashatók.
