"A német nyelv egyik legnagyobb, legmerészebb, legmagasabbra törő költője volt, drámaírónak párját ritkítja – s párját ritkítja mindenképpen mint prózaíró, elbeszélő is; egyszeri, soha vissza nem térő tünemény volt, kirítt minden hagyományos rendből és elképzelésből, excentrikus témáiba úgy beleásta magát, hogy az már hisztériával, tébollyal volt határos: és mélységesen szerencsétlen volt mindemellett, olyan igényeket támasztott önmaga iránt, amelyek felőrölték életerejét, a lehetetlenért küzdött, minduntalan pszichogén, lelki eredetű betegségek sújtották, és korai halálra volt ítélve: harmincöt esztendős korában megölte magát, egy nővel együtt, akit nem is szeretett, csak a meghalni akarás fűzte össze őket, mert az asszony gyógyíthatatlan beteg volt; megölte magát, mert amint mondotta, „ezen a földön nem volt már tanulni- vagy megszereznivalója”; megölte magát, mert belefáradt tökéletlenségeibe, metafizikai vágy szállta meg, hogy töredékes egyéniségét elszórja a mindenségbe – hátha az majd tökéletesebb egységet teremt belőle. Harmincöt év: ilyen rövid idő alatt tört ki belőle hatalmas életműve. „Kitört” – nem helyes szó, mert lassan, kínlódva dolgozott, szüntelenül törölt és módosított: másrészt azonban mégis ez a helyes szó, mert minden, amit csinált, szélsőséges és aggasztó dinamikájú; ilyen rövid élet folyamán tehát, s még azáltal is késleltetve, hogy csak későn ismerte fel önmagát, későn értette meg, hogy elhívatott költő és csakis erre hivatott – rövid néhány esztendő alatt, egymást követő vulkanikus kitörésekben, olyan művet hoz létre, amely már mennyiségileg is bámulatra méltó." – Thomas Mann
Heinrich von Kleist(1777-1811), e magányos lángelme, a korunkban újonnan felfedezett nagy drámaíró és elbeszélő legmaradandóbb alkotásait nyújtjuk át a magyar olvasónak a szerző születésének kétszáz éves évfordulóján.
