Vannak magyar versek, amelyek a maguk teljes és zárt világában minden történelmi tanulmánynál vagy publicisztikai okfejtésnél hitelesebben ragadják meg a nemzet közös tapasztalatait: közös félelmeit és reményeit. Ezek egyszersmind a nemzeti közösség lelki életének „lenyomatai", nagy érzelmi erővel, közös történelmi emlékeket ébresztve, közös tanulságokat megfogalmazva mutatják meg azt, hogy Magyarország, a magyar nép milyen felismerésekkel és érzésekkel reagált élettörténetének drámai eseményeire. Hogy magas irodalomtörténeti példákra hivatkozzam, ilyen Petőfi Sándor Nemzeti dala, Vörösmarty Mihály nagy történelmi siratója: az Előszó, Ady Endre háborús számvetése és humanista hitvallása: az Ember az embertelenségben, Babits Mihály költői önvizsgálata: a Jónás könyve, Kosztolányi Dezső két nagyszabású búcsúverse: a Hajnali részegség és a Szeptemberi áhítat, József Attilának a nemzeti sorsot költői mérlegre helyező verse: A Dunánál, Dsida Jenő panaszos nemzeti zsoltára: a Psalmus Hungaricus, Radnóti Miklós személyes, egyszersmind közösségi számvetése: a Hetedik ecloga vagy Márai Sándor történelembölcseleti magaslaton megfogalmazott közösségi siratója: a Halotti beszéd. Folytathatnánk a példák sorát, a magyar költészet minden korban, minden nemzeti tragédia mélyén megtalálta azokat a szavakat, amelyek összefoglaló módon szólaltatták meg a magyarság közös tapasztalatait, gyötrelmeit és reményeit.
Ebben a tekintetben a második világháborút követő évtized magyar költészetében Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című nagyszabású költői művét állíthatjuk melléjük, mint a zsarnoki uralom iszonyú működésének és pusztító következményeinek elemző, egyszersmind vizionárius látleletét.
