Az olvasó voltaképpen két könyvet tart a kezében. Az egyik a szó erejével és a kutatás szenvedélyével igyekszik megeleveníteni a magyar múlt jelenségeit és végigkísérni a mi életünkig úgy, hogy közben magáról is szót ejt a szerző. A másik könyv a szerző rajzi önéletírásának képsora. E húsz "rajzi szonettben" felidézi a szerző életét, amely nem a születéskor kezdődött, hanem amikor az "Ige testté lett" Majd folytatódott Európa születésében, hiszen életünk Európa jegyében történik meg bennünk. ezek után történik meg életének eseménysora s végződik azzal, hogy "sorsom menni, menni, menni, menni".
Maga az "írott könyv" kisebb dolgozatokat tartalmaz a szerző és a magyar nép életéről. Itt is az őstörténettől szegény Szabédi László haláláig ível a sorozat. Ezek az apró tanulmányok egyrészt újságokban jelentek meg, egyszerűen abból az okból, hogy folyóiratokban néha éveket kellett volna várni a publikálásukkal. ennek ellenére nem "népszerűsítő" írások, csak közérthetők. Szokta mondani a szerző, hogy írásait először egy nagyon szigorú bírónak olvassa fel, s ha az nem érti meg, akkor a hiba a szerzőben van. Ezt a "lektort" László Gyulának hívják, ám nem a szerző, hanem unokaöccse, aki megmaradt odahaza Székelyföldön a kétkezi munkánál. Neki olvassa fel hangtalanul kis tanulmányait, de nagy könyveit is, természetesen csak gondolatban. Más is ellenőrzi írásait - ahogyan elmondja - , méghozzá azok, akikről ír. Az az érzése, hogy miközben az ősember művészetéről, az avarokról, magyarokról vagy kortársairól ír, azok mögötte állnak és figyelik, hogy mit ír róluk "ez a nadrágos ember".
