„Gyerekkoromban - öt-hat éves lehettem - fölfedeztem magamban valakit, aki nem hal meg soha. Ez a valaki mindig vidám volt. Mosolygott. Úgy hívtam: Bölcs Bohóc. Onnan kezdve kifejezetten élvezetessé vált számomra az élet. Főleg, ha megszólalt bennem. Bármilyen bajban voltam, földerült körülöttem minden. Viszont ha elfeledkeztem róla, riadt lettem, reménytelen és szomorú. Ha megkérdeztem tőle, mitévő legyek, ezt válaszolta: - Érezzél engem magadban! Vele írtam ezt a könyvet." Müller Péter
