„Mikor a vásznakon megöregszik a régi festék, gyakran áttetszővé válik. Ha ez bekövetkezik, némely képeken elővillannak az eredeti vonalak: egy női ruha mögül egy fa tűnik elő, egy gyerek helyébe egy kutya tolakszik, a hatalmas hajó immár nem a nyílt tengeren úszik. Ezt a művészettörténet pentimentó-nak hívja: azt jelenti, hogy a festő idkőközben „javított”, meggondolta magát. Talán úgy is fogalmazhatnánk, hogy a régi elképzelés, amelynek helyébe később egy másik lépett, módot ad arra, hogy lássunk, majd újra lássunk. Ennyi a tervem a könyvemben szereplő emberekkel, mindössze ennyi. A festék már megöregedett, és én kíváncsi voltam, mit láttam hajdanán a vásznon, s mit látok ma” – írja könyvéről Lillian Hellman. Az 1984-ben elhunyt amerikai drámaírónő ma már klasszikusnak számít hazájában; elődje, ihletője és mestere is Tennessee Williamsnek és Arthur Millernek. Magyarul is napvilágot látott egyik kései darabja, a Régimódi játékok; nálunk is nagy sikerrel vetítették a Pentimento egyik fejezetéből, a Júliá-ból készült filmet, Vanessa Redgrave-val és Jane Fondával a két főszerepben, és jelen kötetének előfutára volt az ugyancsak a Femina sorozatban 1986-ban napvilágot látott önélerajzi mű, az Egy befejezetlen asszony. Lillian Hellman az amerikai Délen született, New Orleansben, német-zsidó apától és mélydéli anyától – s a gének a furcsa öröksége a szüntelen lázadás és szüntelen nosztalgia kettősségét alakította ki személyiségében. Emlékezéseinek első kötete politikai-közéleti fogantatású – a Pentimento szubjektívebb, érzelmesebb, személyesebb, a múltból felmerülő arcok mögötti sorsokat érzékelteti vérbeli regény- és drámaíró tollára méltó életteljességgel. A felejthetetlen portrék sorából is kiemelkedik a Julia – egy rendhagyó asszonyi élet szívfájdítóan tökéletes ábrázolása.
