Na, majd most
Az egyik apám első drámája, a Bohóc, amellyel sikerült rögtön drámapályázatot nyernie, és utána megvalósítania a magyar álmot tűzoltókészülék-ellenőrből egyszerre író, dramaturg és színházi ember lenni. Belül valahol azonban megmaradt kisembernek, ahogy a hősei is. Nála senki se keressen gáncs nélküli lovagokat és hősszerelmeseket gyarló, nyomorult, a rohanó világgal lépést tartani alig tudó, kiszolgáltatott emberekről szólnak a művek. És női sorsokról. Mert gondolhatjuk, hogy a Csoda Vencele éli át a tragédiát, a valódi dráma azonban Veronikáé. Aki ébren próbál maradni a rémálomban, aki kétségbeesve igyekszik megkapaszkodni a valóság egy aprócska morzsájában. Vagy a Szent Család Anyája, aki szívszorító, ugyanakkor gusztustalan módon machinálva akar szeretetet kicsikarni azokból, akik körülötte élnek. Sőt, ott van az 1992-ben bemutatott Száz év magány, Gabriel Garcia Marquez fantasztikus könyvének színpadi adaptációja Ursula története családról, életről és halálról. Világsiker lett, köszönhetően a fantasztikus Törőcsik Marinak, Garas Dezsőnek, Kézdy Györgynek, Taub János rendezőnek és a Szolnoki Szigligeti Színház csapatának. És helyet kapott ebben a csonka válogatásban az utolsó önálló műve is, a Miatyánk egy furcsa életkeresés, helykeresés története.
