Életünk spirituális zarándokút, melynek értelmét nem kívülről kapjuk; magunknak kell kikovácsolnunk. Sheldon Kopp amerikai pszichoterapeuta ezen intelem aranyfonala mentén ver hidat az archaikus bölcsesség és a mai pszichoterápia felismerései között, Lao-cétől Carl Gustav Jungig. A pszichoterapeuta, napjaink szellemi tanítómestere, nem az igazság letéteményese; ő is csak egy másik, gondterhelt emberi lény. Hiú remény tőle várni a megváltást, hisz képtelenség, hogy valaki más oldja meg a mi problémáinkat. A terápiás páciens elbeszéli saját életének történetét, így tanul. És mi, olvasók? Ismét csak valakinek a tanítványai leszünk, vagy elkezdünk végre tanulni? Vajon képesek vagyunk-e ráismerni saját tükörképünk darabkáira az ősi kultúrák mítoszaiban, a világirodalom „nagy” elbeszéléseiben Gilgamestől Cervantesen át Hesséig, és a pszichoterápiás praxis „kis” történeteiben – mindazokban a narratívákban, amelyeket sokat próbált útikalauzunk tár elénk és kommentál ebben a bölcs, provokatív, kétségbeejtő, felemelő, de mindenekelőtt emberi, túlságosan is emberi könyvében?
„A zen mester arra int: »Ha Buddhával találkozol az úton, öld meg!« Ezzel arra hívja fel a figyelmünket, hogy az életünk értelme nem kívülről származik, hanem belőlünk fakad. Mindnyájan elértük már a buddhaságot, csak észre kell vennünk. A filozófia, a vallás, a hazafiasság: megannyi üres bálvány. Életünknek csupán annyi értelme van, amennyivel mi magunk ruházzuk fel. Buddhát az úton megölni annyi, mint feladni a reményt, hogy rajtunk kívül bárki is a mesterünk lehet. Senki sem nagyobb senki másnál. Aki felnőtt, annak nincs se apja, se anyja, csupán testvérei vannak.”
