Az Advent a hargitán komor tónusú, balladikus ihletésű dráma, mely szintén az ellenpontozásra épül. A Vidám sirató… farsangi vigalmát itt az adventi várakozás dermedt csöndje váltja föl. Bódi Vencel messzire szakadt övéit várja haza a havasra, hiába. A dramaturgiai ellenpontot ezúttal két fiatal tiszta szerelme, örömre készülő élete jelenti, ők lesznek az elhagyott öregember lelki gyermekei. Ám az egymásra találás sem hozhatja el a földi boldogságot, mert „elátkozott nép gyermekeiről csak a holtak beszélnek”. A 20. századi kelet-közép-európai sorsdráma – és a nemzetpusztulás víziója – Sütő dramaturgiájában magába sűríti a néphagyományok misztikáját éppúgy, mint az író modern szimbolizmusát, a népköltészet balladai ihletését és a nagy gondolkodók panteizmusát, a lélektani realizmust és az elvonatkoztató ábrázolást. S mindeme eszmék, motívumok az író utolérhetetlen nyelvi erejével szólalnak meg.
