„A világirodalom egységes, összefüggő folyamat, egyetlen hatalmas vérkeringés. Mikor Goethe először észrevette és nevet adott neki, már réges-régen létezett: mert sokkal régibb, mint a nemzeti irodalmak.
Csakhogy akkor még nem hívták »világirodalomnak«, hanem jelző nélkül, pusztán csak »irodalomnak«. Jelző inkább az egyes nemzetek külön literatúráját illette. A világirodalom nem ezekből állt össze nagyobb egységgé. Ellenkezőleg: az egyes nemzeti irodalmak különültek el a világirodalmon belül, mint állam az államban, külön nyelveik védbástyái mögött, mindjobban önálló életet kezdve…” (Babits)
Egy válogatásban bemutatni a novellát, úgy, hogy a vállalkozás a legkülönbözőbb szempontoknak megfeleljen – hogy bemutassa mindazt, ami előzménynek tekinthető: a görög és latin műveltséggel érintkező perzsa, indiai, arab elbeszélés-gyűjtemények egy-egy darabját. Magáét a görög és latin elbeszélő prózát, a középkori fabliau-t, az európai és kisázsiai fejlődéstől függetlenül létrejött távol-keleti elbeszélést, a modern novella megteremtőjétől, Bocacciótól a ma élőkig, a reneszánsztól a XX. századig feltérképezze a novella egész világföldrajzát, úgy, hogy egyszerre adjon képet az irodalomtörténet korszakairól, tükrözze a többé-kevésbé elfogadott értékrendet s az ettől gyakran (s szükségszerűen) eltérő nemzeti értékskálát is reprezentálja, reménytelen vállalkozás, hisz csak az utóbbi két követelmény is kibékíthetetlenül áll szemben egymással, lévén, hogy a legnagyobb irodalmakból magasabb színvonalú gyűjtemény állítható össze, mint a nemzeti irodalmak összességéből.
E közhellyel, hogy ilyen gyűjteményt csinálni reménytelen vállalkozás, szemben áll a gyakorlat: antológiák születnek, mert szükség van rájuk. Novellaantológiák is. Se szeri, se száma az ilyen átfogó vállalkozásoknak, mint a mienk, a legszélesebb skálában a két véglet: a tudós válogatás és ez impresszionista között. Mit tehet a szerkesztő egy ilyen nagy példányszámú, „standard” kiadványnak szánt antológia esetében, mint az, amelyet az olvasó a kezében tart? Igyekszik az egyes irodalmakat előbb úgy venni, mintha külön antológia készülne mindből, s az irodalom történetének a fonalát szépen felgömbölyíteni, mintha szöveggyűjteményt készítene. A kialakult értékrendet nem megsérteni, mintha disszertációt írna. S amikor ilyenformán előállt a megengedettnél két-háromszor terjedelmesebb anyag, megpróbálja csökkenteni. Pontosabban: csökkenteni, számtalan menetben. Úgy, hogy minden követelményt megsért. A térkép helyett tájékozódási pontok maradnak, a történeti fonal elkalandozik, az irodalomtörténetiség súlyos sérelmet szenved. A sérelem elkövetésében magyarázhatóan, de védhetetlenül, ha úgy tetszik, önkényesen, de elkerülhetetlenül most már a szerkesztő ízlése az eszköz. Mert ha már nem lehet teljes – és lehet e egyáltalán teljes egy antológia? –, adjon csak valamelyest eligazítást, vázlatot műfajról, korokról és nemzetekről, és legyen szép, jó, megrázó, emlékezetes olvasmány. Erre törekszik ez a válogatás is, amely kezdve az elbeszélő próza legrégibb ismert alkotásaival, a négyezer éves óegyiptomi A paraszt panaszai-val hetvenhárom elbeszélést, illetve novellát tartalmaz: a régebbi korokból tizenhármat, a tizenkilencedik század elejétől napjainkig hatvanat. Nem tesz egyenlőségi jelet az egyes irodalmak közé, de igyekszik, ha és ahol a színvonal sérelme nélkül ez megoldható, minél több irodalomból válogatni, s képviseltetni a később felvirágzott irodalmakat is. Egyezően a hasonló célkitűzéssel készült, ugyancsak az Európa Kiadónál megjelent A világirodalom legszebb drámái és A világirodalom legszebb versei című antológiákkal.
A burkolón Pablo Picasso Minotaurosz és áldozata c. tusrajza látható.
Legyen Ön az első, aki véleményt ír!
