Fiataloknak szóló meseregény, témája a magyar múlttal való találkozás napjainkban. A könyv célja: a régmúlttal való folytonosság tudatának megerősítése fiatal olvasóiban.
Kis részlet a könyvből:
Lenvászon lepedőt terítettek a marhabőrre. Opurt óvatosan az oldalára fordították, és vigyázva lesegítették. Felesége Jula aggódva simogatta a fejét. Nézte az ő szép erős urát, akit így megmocskolt egyetlen nyílvessző. Dühében ölni tudott volna. De magába fojtotta. A hangja nem remegett, mikor megkérdezte.
– Éhes vagy-e?
Furcsa bólintással rávillant szeme a menyecskére, de csak már távozó hátát látta. Nemsokára vissza is tért meleg lepénnyel és néhány szelet vékonyra vágott bárányhússal. Míg a sebesült evett szótlanul jöttek-mentek körülötte. Az evő embert nem szabad zavarni. Míg eszik, nem beszélget. Miután a cserépcsuporból jól béhúzott a homoródi borvízből, megtörülte a száját, visszaheveredett, az anyja kérdezte:
– Négynapos a sebed?
– Annyi.
– Közelbe kaptad?
– A hegy túlsó alján.
– Ott? Ott ki támadott meg? A bolgárok?
– Nem. A szolganépből egy rablóbanda.
– Az újhitűekből?
– Belőlük.
– Már idáig jutottak?
– Meggyűlt a bajunk velük a bolgároknál is, mert azok elkeveredtek a szolgákkal. Felvették az új kereszténységet a bizánciak hatására, furcsa dolgokat mondnak Krisztus Urunkról, Nagyboldogasszonyt elfelejtették.
– Nagyboldogasszonyt? – döbbentek feléje egyszerre az asszonyok.
– De hát hogy?
– Nem tudom. A Világügyelőt valami Krisztusnak nevezik.
– A Világügyelőt?
– Azt.
– Egyszerűen királynak?
A döbbent csendbe szinte vágni lehetett a borzalmat.
– De hát ő a Világügyelő, Tur apó fia, Nagyboldogasszony anyánk öccse! – csapta össze kezét a süldő lányka.
– A nyelvet is elfelejtették – folytatta az elbeszélést a sebesült.
– Még meg lehet érteni a szavaikat, de már olyan furcsán rakják össze. Nem azt mondja, hogy álmos vagyok, hanem nekem álom. A fit, úgymondják, hogy fiú. A neveket is megváltoztatták.
A táltos inasok nem Jóskák, hanem Jószif-ok.
– Jószif? – gondokozott Jula.
– Hát a lánynak, hogy mondják?
– Gyévá.;
– Gyáva? Az eszük tokja! No de én hát ezeket a bolondságokat nem is hiszem – intett a feleség. – Menj hamar leánka, hozd ide a kutyákat. Elállt a vérzés.
A hadfi szó nélkül leült egy háromlábú székre, míg az anyja szedegette ki sebéből a kenderszálakat. A kislány két óriási, oroszlánszerű kutyával jött. Mögöttük apróbb hosszú fülű sakálokra hasonlító közép méretű kutyusok. A hun juhász megszagolgatta a sebet, egyik elől, másik hátul és hoszszú nyelvével nyalni kezdte. A sebesültnek megrándult az arca, látszott rajta, hogy fájdalmat okoz neki a művelet, de nyugodtan tűrte.
A szkíta népek, mióta világ a világ, kutyákkal nyalatják a sebet. Azok hamar begyógyítják, és nem gyullad be. Meggátolja a fertőzést, vagy ha már az megvan, megállítja, visszafordítja.