Azzal, hogy Románia is tagja lett az Európai Uniónak, az erdélyi magyarság, székelység is új helyzetbe került, hatalmas változások előtt áll. Az úgymond légiessé vált határok megteremtik annak lehetőségét, hogy emberek, kulturális javak, eszmék, áruk s más egyebek szabadon áramolhassanak országok, tájak, népek, kultúrák között. Új eszközök, eljárások, szokások, ételek jelennek meg, s épülnek be vagy egyenesen romba döntik a meglévőt, megváltoztatják az eddigi életrendet. A zárt falvak kinyílnak, a régi lakosok közé újak kerülnek, mások örökre búcsút mondanak a régi portának, családnak, embereknek. Az eddig érvényes életrend, a sajátos, a közösségre jellemző kultúra már nem jelent védelmet, főként akkor, ha nagy tömegben zúdul a közösségre az új, soha nem látott-hallott világ értéke és szemetje egyaránt.
Még benne élünk a hajdani világban, még használjuk tárgyait, becsüljük értékeit, értjük szavát. Ha nem is használjuk már, de őrizzük, óvjuk, hiszen üzenetet hordoznak, jeleket, szavakat, dallamokat, eszméket, örömöt, fájdalmat a régi világból. Egy-két generáció múltán már csodálkozva fogunk egy-két darabra tekinteni: Mi lehetett? Mire és hogyan használták? Ki csinálta, faragta, festette? Milyen mozdulatok tartoztak hozzá? Még bennünk felidézi a régi világot, a nagyapa, dédszülő emlékét. Látjuk, mint fújja el a petróleumlámpát minden este a nagymama. Hogyan köti meg kendőjét templomba induláskor. Mint kerülgeti a tócsákat, lépeget, hogy ne csapja fel a sarat. Előttünk van az a mozdulat, ahogyan a havat rázza le bundájáról, veregeti földhöz csizmája talpát, hogy lehulljon a rátapadt hó, sár. A tárgyak láttán felidézzük a múltat, az élet szépségeit, vagy csak monoton napjait. Ezt ismerik fel nagyon sokan. Ezért őrizgetnek mások szemében lomnak tűnő ócskaságokat. Ezek kötnek bennünket a múlthoz, szólnak hozzánk közvetlenül.
A szerzők könyvükben a Torockói-medence szűk völgyében található egyik magyarlakta településnek (Fehér megye), Torockónak egyik magánmúzeumát mutatják be.
A kiállított tárgyi emlékeken keresztül ismerkedhetünk meg a település történelmével és kultúrájával. Az egykori bányaváros életformája teljesen elütött környezetétől. A bányák kimerüléséig (a 19. század második feléig) jelentős vastermelés és vasfeldolgozás hosszú évszázadokig meghatározta a torockói ember életmódját, s kiemelte a környező jobbágy fal vak sorából, a modem vasipar megjelenéséig a torockóiak látták el egész Erdélyt, mégpedig a legkiválóbb minőségű vassal.
A bányászmunka kényszerű felhagyása következtében beszűkülő anyagi lehetőségek, valamint a torockóiak konzervativizmusa és hagyománytisztelete konzerválta a faluképet, így egy egységes, polgári ízlést tükröző település tárul ma szemünk elé. Erre a polgári (iparos és árus) életformára és igényekre való törekvés egy sajátos, egyedi tárgyi kultúrát, s igen fejlett öntudatot alakított ki. Ennek a fejlett polgári öntudatnak egyik sajátos kifejeződése az is, hogy a hivatalosan működő néprajzi múzeum mellett két magánmúzeum is várja az idelátogatót. Ida néni kizárólag a családtól örökölt és megőrzött, valamint a saját maga által készített tárgyakat állította ki, emléket állítva ezzel úgy őseinek, mint szülőfalujának. Ez a múzeum azonban nem csak szokványos kiállítóhely: a kiállítás szerves részét képező viseleteket Ida néni szívesen adja kölcsön a helyi fiataloknak konfirmációra, eljegyzésekre és esküvőkre, ezzel is segítve a torockói hagyomány továbbélését.
