Borges

Kard és tőr, tigrisek, Alef: Borges életművének állandó, rejtélyes motívumai korántsem csupán különféle filozófiai-metafizikai problémák illusztrációi, hanem a szerző életének nagy traumáiból, fájdalmas csalódásokkal teli szerelmi életéből, megoldhatatlan konfliktusaiból fakadnak.
Az életműnek ezeket a személyes gyökereit tárja fel számunkra Edwin Williamson oxfordi irodalomtörténész és Latin-Amerika-kutató, aki - miután tíz éven keresztül élt Borges univerzumában - úgy meséli el a XX. század egyik legnagyobb hatású írójának életét, hogy láthatjuk: Borges nem hűvös könyvmoly volt, hanem Argentína politikai viszontagságai és saját szerelmi ügyei miatt is állandó érzelmi viharok dúlta, megejtően törékeny ember, aki az irodalomban valamiféle megváltást keresett önmaga számára: szabadulást állandó kétségeiből és gyakran az öngyilkosság gondolatáig fokozódó kétségbeeséséből.

Williamsont elsősorban pszichológiailag ragadja meg a Borges-jelenség: alaptétele, hogy a mindennapi életünktől látszólag oly távol eső, többnyire a lét és a megismerés alapkérdéseivel foglalkozó írásai nem érthetők meg teljes mélységükben, ha nem ismerjük Borges és az apja ellentmondásos viszonyát, az anyjához fűződő, különlegesen szoros kapcsolatát, vagy ha nem tudjuk például azt, hogy számtalan jelenetben egy kamaszkori szexuális élmény köszön vissza…
A szerző koncepciója vitatható - vitatják is -, de kétségtelen, hogy e monumentális munka helyenként provokatívan pszichologizáló megközelítése segíthet abban, hogy az olvasó a filozófiai, kultúrtörténeti, esztétikai kérdések mögött meglássa a valóságos embert. "Bármi lehetnék - írta Borges egyik versében. - Hagyjatok homályban." S bár Willamson megkísérelte e homályt szétfoszlatni, a "Borges-rejtélyek megoldása" paradox módon csak még titokzatosabbá teszi az ember és a mű zsenialitását.

Williamson életrajza kis Borges-könyvtárunkba illeszkedik (Borges-életműsorozat, Borges társszerzőkkel írt műveinek kiadása, Sorrentino interjúkönyve Borgesszel, Martínez Borges és a matematika című könyve), melynek alapján nyugodtan elmondható, hogy a nagy argentin írótól és íróról most már gazdag anyag áll rendelkezésre magyar nyelven is.

Borges elutasította a szemfényvesztést, amely szerinte a realizmus lényegéből fakad - a regényíró ugyanis úgy tesz, mintha tükröt tartana a "valóság" elé, holott valójában semmivel sem tud többet a világban zajló folyamatokról, mint az olvasói. Úgy vélte, hogy az irodalmi fikciót nincs értelme leplezni: a történet orbe autónomo, a képzelet önálló birodalma, amelyet a szerző kedve szerint, szabadon alakíthat, ha sikerül meggyőznie az olvasót, hogy kellő "költői hitelt" tulajdonítson neki. Borges nemcsak a realizmus béklyóját dobta le, de a regénynek a modern irodalmi hierarchiában elfoglalt kiváltságos helyét is megkérdőjelezte. Olyan elbeszélő műfajokhoz vonzódott, amelyek jóval megelőzték a regény kialakulását - fabulát, hőskölteményt, példázatot és mesét írt. Kedvelte azokat a modern műfajokat is, amelyeket a regény kimagasló tekintélye alacsonyított le - a horrorisztikus vagy kalandos elbeszélést, a tudományos-fantasztikus és leginkább a detektívtörténetet, amelyet aprólékosan kidolgozott, "teleologikus" cselekményszövése miatt csodált. Nem mintha kötötte volna bármiféle műfaji megszorítás. A fikció igézete alól semmi sem vonhatta ki magát; a keze alatt még egy-egy könyvismertetést, nekrológot, tudományos esszét vagy lábjegyzetet is áthathatott az elbeszélő varázsa. Ahogy emlékezetesen megjegyezte, még a metafizika és a teológia is a fantáziairodalom egy-egy ágának tekinthető.
Edwin Williamson

"Aprólékos kutatómunkán alapuló, lebilincselő életrajz a latin-amerikai irodalom egyik legjobb kritikusától." Mario Vargas Llosa