A legragyogóbb római történetíró" - ahogy a nagy tanítvány, Tacitus nevezte - viharos közpálya és magánélet után jutott el oda, hogy szinte világtörténelmi távlatból szemlélődve gondolkozzák a római köztársaság bukásának és egyeduralom felé haladásának okain és tanulságain. Ez a szemlélődés a Julius Caesar meggyilkolását közvető néhány évben kapott irodalmi formát két teljesen fennmaradt főművében, a Catilina-összeesküvés és a Jugurtha-háború történetében, valamint a befejezetlenül maradt, csak részleteiben ismert Korunk történetében. A két kis munka, amely Sallustius helyét a világirodalomban kijelölte, csak a legáltalánosabb értelemben sorolható a történetírás műfajába. Szerzőjük szándékai között a megtörtént dolgok emlékezetének megörökítése távolról sem volt a leglényegesebb. A római történelemnek néhány évtizeddel korábbi és viszonylag jelentéktelen két mozzanatát azért választotta tárgyául, hogy így zavartalanabbul beszélhessen a maga koráról, sokkal inkább az író, mint a kutató történész szemével nézve emberi jellemeket, sorsokat, indulatokat.
