"...Mondja, Eyre kisasszony, maga sohasem szokott nevetni? Ne fáradjon a felelettel. Látom, hogy ritkán nevet; de tud szívből nevetni. Azt hiszem, alapjában nem rideg természet, ...a lowoodi légkör még így, utólag is nyomasztóan hat magára. Ösztönösen fegyelmezi arcvonásait, mozdulatatit, elfojtja a hangját, és fél vidáman mosolyogni, fesztelenül beszélni, gyorsabban mozogni egy férfi társaságában. De remélem, eljön az idő, amikor majd velem is természetesen viselkedik, mint ahogyan én is mellőzök minden formaságot a maga társaságában. ...Néha rajtakapom, hogy olyan riadtan néz, mint valami egzotikus kismadár a kalitkája sűrű rácsai között; szegény, nyugtalan, elszánt rab madárka. De ha egyszer kiszabadul, a felhők magaságába fog szárnyalni..."
Leghíresebb regénye, az 1847-ben napvilágot látott Jane Eyre rengeteget elárul szerzőjéről: Charlotte önéletrajzi elemekből építi fel Jane gyerekkorának keserves éveit, és leglelkéből vette hősnőjének törhetetlen, makacs - sokszor akaratos - jellemét. Még akkor is tükörbe pillantott, amikor Jane Eyre külsejét ábrázolta - mint hősnőjét, magát Charlotte-ot sem áldotta meg szembeszökő szépséggel a sors, és mint Charlotte, Jane Eyre is értette a módját, hogy egyéniségének erejével észrevétesse magát. A megírása óta eltelt közel másfél évszázad során a Jane Eyre megjárta már az érzelmes leányregények útját, de nem véletlen, hogy felnőttolvasmánynak is változatlanul népszerű. Maradandó hősnőt alkotott benne Charlotte Bronte, és ha akadnak is a regényben romantikusan túlzó részletek - a csúnyácska nevelőnő története hittel teli, szép könyv. Hite az ember, a nő, a női lélek erejében gyökerezik; megnyerő hősnője ma is érvényes leckét adhat őszinteségből, méltóságból; önmagunk és mások egyénisége megalkuvást nem tűrő tiszteletből.
