Bármilyen légyen is Salvador Dalí jövőbeni megítélése, tagadhatatlan, hogy önálló helyet foglal el a modern művészet történetében. Hírnevét máig vitatják, köszönhető ez a mester provokatív exhibicionizmusának, illetve a „kilengéseit” következetesen elítélő kritikusoknak és a sajtónak: gyakran alkalmazták rá a „neurotikus”, „egocentrikus”, sőt „őrült” jelzőt. Az évek során oly mértékben azonosították a szürrealizmussal, hogy nyugodtan állíthatjuk, a közgondolkodásban a szürrealizmus maga Dalí. Figyelembe véve a személyét övező nagy nyilvánosságot, van is némi mentség erre a közkeletű tévedésre. Aligha tagadható, hogy szerepe – bármi módon ítéljük is meg – kiemelkedően fontos volt a 20. század művészetében, sőt megkockáztatjuk, legalább akkora, mint honfitársáé, Pablo Picassóé. Dalí állította: „Picasso a jelentéktelenebb festők közé tartozik, de ő a modern idők legrombolóbb géniusza”. Bizonyos, hogy Dalí 1929 és 1939 között kibontakozó, meghökkentő fantáziája korunkra átütő erővel nyomta rá bélyegét, s ez még inkább megnehezíti az esztétikai érték megítélését. Kora gyermekkorától fogva vérbő fantázia jellemezte. Elsősorban saját perverz gyönyörűségei foglalkoztatták – cinikusan parádézott merészségével és kéjjel átélt erőszakosságával. Julien Levy „Surrealism” című könyvében olyan emberként mutatja be, „aki magán viseli a spanyol inkvizíció és a spanyol misztikusok szexuális elragadtatásainak stigmáját…”, és nekünk csak ikonográfiáját kell szemügyre vennünk, hogy a spanyol örökséggel való kapcsolatát megerősítsük.
