„A Vízaknai csaták Erdély kilencven esztendejét idézi fel egy kilencven évet megélő ember élettükrében. Ám a tükör nem hiteles szó, mert a hosszú emberöltő csaknem évszázados történeti, történelmi egész, csupa mozgás, csupa vívódás Erdély népei között, állandó reménykedés és örök reménytelenség a vak történelem viharzása közben. Az író nem tagadhatja, hogy a két-, sőt olykor háromfelé szakadó életből leginkább a magyar szívdobbanásokra, kiáltásra figyel, de megadja az érvelés, a megnyilatkozás lehetőségét az ellenfélnek is, felmutatva a mindenkori erdélyi román gondolkodás mögött a hasonló-különböző regáti, óromániai eszméket, eszméléseket, eszmesúrlódásokat is. De a kettéhasadó szív felemás lüktetésébe a szász, a monarchiahű elem szívütéseit is belehallja a megfogalmazó, a felső ügyelő elme, s hallania kell e háromféle dobbanást az olvasónak is, akiért mindez létre születik, visszaidéződik. Hegek, varasodó sebhelyek történeti emléke ez a tartomány? Nem! Erdély égő sebhely mind a magyar, mind a román nemzet testén, bár a fájdalmas lüktetésből ma nagyobb rész jut a magyar néptestnek. A Vízaknai csaták hőse, Hozsváth-Moldován György a maga fizikumán visel minden kettőzött gyötrelmet, s mindhalálig fejében, elméjében, tenyerén hordja a gyógyulás ajánlatát s lehetőségét – talán az egyetlen lehetőséget, amit a józan ész kínálhat.”
