A kötet legjelentősebb írása a címadó kisregény, a Sátorom az ég. Nélkülözéseinek legsúlyosabb időszakát írja meg itt Dallos Sándor, az éhezés, a hajléktalanság, a kitaszítottság kínjait, nagy anatómiai és lélektani pontossággal. Legtöbb elbeszélésében a falusi, de főleg a városi szegény emberek, parklakók, állástalanok és csellengők világát idézi föl (Parasztvér, Egy szál gyufa, Cselédek, Történetek a Miliről, Jónás nagyapám, Takarítok). Sajátos hangvételű meséket ír, s meséi tele vannak az el nem érhető messzeségek, az erkölcsi szép, a lelki emelkedettség utáni örök sóvárgással (A fekete sas, Épül a fészek, A holdhomlokú legény, Az igazság vándorai). Ez jellemzi legtöbb rövid írását, ez a realitás és a mesei között mozgó sáv. Itt tartózkodik a legszívesebben.
