„Reánk sokan szeretettel gondoltak, és így is fogadtak a visszaérkezés után. Távollétünk alatt honvédségünknek, hazánknak dicsőséget szereztünk, hogy majd a hazának minden fia egy szép jövőben, függetlenségben élhessen egy boldog Nagymagyarországban". így, ezzel a megható, egyben egészségesen magabízó, férfias szépségű mondattal zárul a naplónak a visszacsatolt vidékekről és Oroszországból tudósító, terjedelmes szakasza. Hozzátenni csak annyit lehet: igen, csak nagy szeretettel lehetett és lehet ma is fogadni azokat az újra meg újra közénk visszatérő magyar harcosokat, akik honvédségünknek, hazánknak valóban dicsőséget szereztek, kitartottak, bizakodtak, ha kellett, szenvedtek-sínylődtek vagy az életüket tették kockára, hogy... igen, „hogy majd a hazának minden fia..." A többi igazán nem rajtuk múlt. (Petőfivel szólva, „tiszteljétek a közkatonákat, nagyobbak ők, mint a hadvezérek.") Ezért kell most (is), így is, megrendülten tisztelegnünk előttük. Domonkos László
