"... És mire jó a fájdalom, a vér, a könnyek, mindaz, amit elszenved az ember... Ki tudja? Lehet, hogy vérre, könnyre is szükség van, hogy haladjon a világ. A csillagok, a nap roppant rendszerében ugyan milyen súllyal eshetik latba a mi nyomorúságunk? Törődik is velünk az Úristen! Mindennapos félelmetes párharc árán van csak kenyerünk, és csak a föld marad halhatatlan, az anya, amelyből vétettünk, s melybe majd megtérünk... melyet úgy szeretnek, hogy gyilkolnak érte, mely előttünk rejtett céljaira szüntelenül újjáteremti az életet, gyalázatunkkal, nyomorúságunkkal együtt..."
Ezekkel a mélységesen keserű szavakkal fejezi be Zola egyetlen parasztregényét, A föld-et, amelyben III. Napóleon korának parasztságáról - az emésztő földéheségről, a külföldi konkurrencia halálos szorításáról, brutális "szerelmekről", a nyomor és kapzsiság szörnyű tetteiről, a végletes és végzetes viaskodásra kényszerített parasztok nyomorult sorsáról - rajzol tragikus, nyers, vad képet.
