Ex libris – írtuk a könyvre, holott ex vitist kellett volna jegyeznünk. Mert a beszélgetőtársak bibliotékája csak a bebocsáttatás lehetőségét, alkalmát kínálta: föllapozhattunk egy-egy sorsot, bepillanthattunk a legkülönfélébb gondolatépítkezésekre. Ki betűt, ki hangjegyet, ki jelent, ki históriát olvasott. Volt, aki az emberi agy térképét silabizálta, más a szellem mappáján kutakodott. Egyikük régészeti naplót böngészett: csonthieroglifát, kő-írásjeleket, másikuk a föld mélyrétegeiben, vagy épp a magasságos égen lelte meg olvasmányait. Volt vers-, kép-, muzsika-, s volt mimika- és mozdulatolvasó. Ám egyikük sem csupán a könyvért nyúlt a könyvhöz, nem pusztán a művészet, a tudomány, a vallás, a politika felismeréseiért, vélekedéseiért, s nem is a minden rendbéli kételyekért. Mert a betű, az írott szó, a legelmésebb gondolat, a leggördülékenyebb történet, a mégoly ismeretlen dokumentum mit sem ér – önmagában. Mindannyian a legfontosabbért betűztek könyvet s világot: az emberi nemhez méltó életért. A létüket tagolták, a sorsukat értelmezték általa.
Létértelmezés, a miért is vagyunk e világon újra- meg újrakérdezése – más dolga nemigen lehetett az interjúkészítőnek sem. Ezért volt érdemes folytonosan a más bőrébe bújni, együtt élni a kérdezettel, feleleveníteni századunk magyar szellemi életének egy-egy emberöltőnyi részletét. Ezek illeszkedtek és keresztezték egymást, kinek-kinek a természete, emlékezete, hivatása, mestersége szerint. S ismét kitetszett, amit annyiszor kinyilatkoztatuni, és mégis mindig elfelejtünk: a legeltérőbb gondolat, a legkülönösebbnek tetsző értékítélet – ha humánus szándék vezérli: termékenyítően megfér egymás mellett.
S épp ez, csakis ez lehetett a cél: bemutatni a színgazdagságot – a lehetőség megszabta keretben. Útkereső elmék sorsbeszámolói, számvetései, ars poeticái szerepelnek e hasábokon, ki-ki elmondta, az elődök kezét fogva – könyvet olvasva és a mesterek életét, „teremtményeit” megismerve –: ő maga mire jutott. Sokféle út vezet az igazsághoz, sok igazság egyidejűleg érvényes lehet – vontuk le megannyiszor az ismert tanulságot –, ám egyik sem lehet embertelen. Századunk – az ezredvég – humanistái szólnak e könyv lapjain, akik mindmáig az eredendő emberi eszményt keresik: az értelem, ha úgy tetszik, a megvilágosodás esélyét, kifejezésmódját. Nem pusztuláskeresők tehát, hanem – realista, mindennel szembenéző – életolvasók.
A kötet szerzője ezért reménykedik abban, hogy nem a könyvek könyvét, hanem néhány kortársunk párhuzamos életrajzát nyújthatja át az olvasónak. Plutarkhosz bocsánatát kérve a merész kölcsönzésért…
Legyen Ön az első, aki véleményt ír!
