E' munkácskának ki legyen szerzője, ha kérded,
Nem tudom: a' bizonyos, hogy az én kezeimbe csak így jött
Név nélkűl; nekem egy szomszédom hozta az Erdő-
Hátról, vagy honnan, hogy jó lesz rajta nevetni
Majd borozás közben. Igaz is: mert rajta nem egy két
Vídám estvéket tölténk; még Marczi kanász is,
A ki nagy Á-t se tanult soha, sokszor majd megütötte
A guta, úgy röhögött: »No ilyet soha Gazd' uram, - úgymond, -
Még a hetvenedik nagy apámnak lelke se hallott.
Be furcsán perdűl; pedig a sor vége nem úgy megy,
Mint a nótában szokták. Osztán meg akárki
Írta uram! de gonosz csontnak kell lenni, ugyancsak
Tudja mikíp szokták«. Így ítélt Marczi tudatlan
Fővel; mások még több szépet láttak ezen kis
Munkában, de kiválta többek közt, nekem a sok
Körmönfont magyaros szólás formája, meg a nagy
Könnyűség, elmés lelmény, természeti festés,
Mellyek ezen kisded munkát kedveltetik, egybe
Úgy megtetszettek, s egyszersmind Döbrögi úrnak
Példátlan példás megjobbúlása is egybe
Úgy szívemre hatott, hogy azonnal, mint Matyi,
én is
Háromszor tettem fogadást, hogy közre-bocsátom
A fúrfangos eszű Lúdas Matyi tetteit és már
Szükség, hogy szavamat teljesítsem, mint magyar
ember.
Ebből áll az egész dolog, a mit mondani szükség
Volt, legalább annak véltem. Most útra bocsátom
A Matyit, országot hadd menjen látni; ne féljen
Döbrögi úr, mert ő már többszőr nem veri ám meg.
