A magyar ember jellemzője, hogy általános búskomorságban van, de ez már így megy több mint száz éve, vagy talán jó néhány évszázada. Szomorúak, fájdalmasak verseink, ódáink, lásd a Szózatot, sőt nemzeti dalunkat, a Himnuszt. A lélek érzéseinek, legbelsőbb gondolatainknak dallamai ezek a szomorú kinyilatkoztatások - ha a bor és sör szabadon folyik, akkor a mulatása is szomorúvá válik, magába süllyed, roskad a magyar, és nem vidám kacagás, hanem könnyhullás a vége. Valami miatt búskomor, fájdalmas a lelkünk, de már a világháborúk és Trianon előtt is az volt. Ősi tudatalatti sóvárgás ez, egy jobb, szebb múlt után, amely valaha a miénk volt. Ma a korszakváltozás küszöbén végre talán esélyünk van, hogy újra önmagunkra találjunk. De mindehhez befelé, lelkünk legmélyébe kell fordulni, hogy onnan hozzuk elő öntudatunkat. Soha nem is gondolunk arra, hogy miért is vagyunk mi magyarok, miért születtünk annak? Nem egy isteni rendeltetés, hogy ily tudatban és létben kell napvilágot látnunk: hogy magyarnak születtünk?!
