"A Discorsi Galilei legérettebb és tudomány fejlődése szempontjából legnagyobb hatású munkája. Az 1633-as per utáni házi őrizetben írta, de a mechanikára vonatkozó korábbi munkáját is beledolgozta…" - írja e műről Simonyi Károly A fizika kultúrtörténete című könyvében. Négy napon át beszélget Salviati, Sagredo és Simplicio, hol vitatkozva, hogy csupán kételyeket hangoztatva, hogy egyetértésre jutva; az első két napon az anyagoknak a töréssel szemben mutatott ellenállásáról, ennek az ellenállásnak a matematikailag is megfogható tulajdonságairól. E két nap kötetlenebb eszmefuttatásaiban el-elkalandoznak fő tárgyuktól, kitérnek a kontinuum és részei közötti viszonyra, a véges és végtelen kérdéseire (néhány paradoxonnal minden bizonnyal megborzongatva a korabeli, XVII. Századi olvasó hátát), arra, hogy a fény vajon végtelen gyorsasággal terjed vagy végessel, és hogy légüres térben hogy is esnének a magukra hagyott testek. A harmadik és negyedik napon egy - az eredeti olasz nyelvű szövegben latinul megjelenő - traktátus közös értelmezésén munkálkodnak; ezt a szigorúbb formát választotta Galilei a mozgás axiomatikusan megalapozott vizsgálatának kifejtésére. Itt régi kedves ismerősök őseit süvegelheti meg a mai olvasó: a vízszintes síkon testekre kimondott tehetetlenségi elvet, a lejtő menti mozgást leíró fő tételeket, és az ágyúgolyó pályájának leírását - ahogyan ma mondjuk: a hajítások vizsgálatát. Az élvezetesen megfogalmazott párbeszédekből, ellenvetésekből, replikákból kirajzolódik, mely pontokon került Galilei polémiába az arisztoteliánus tanokkal, s miképpen sikerült e tanokat meghaladnia.
A kötethez írt utószóból az olvasó választ kaphat néhány, a könyv olvasása közben bizonyára felmerült kérdésére, és bizonyára felmerült kérdésére, és betekinthet a Galilei-, közelebbről a Discorsi-kutatás jelenlegi állásába.
