"Az 1944-ben elkerült leventék "szétszóródtak" a nagyvilágban. A föld minden tájára került belőlük. Skandináviától a távoli Ausztráliáig és Amerikáig. Sokan közülük eltűntek vagy meghaltak, sírjuk ismeretlen helyen van, melyet már meg sem találnak a hozzátartozók. Rájuk már csak a volt leventebajtársak és a rokonság emlékezik.
Írásommal - a "Bajai leventék kálváriája" - még nem ért véget, mert a fogságba esés után kezdődött az igazi "kálvária", amely nyolc és fél évet vett el a fiatalságomból. Mindazt a kegyetlenséget, melyet velünk tettek a "fölszabadítók" részletesen leírtam.
A második rész: "Látlak-e még hazán?"
A harmadik befejező rész: "Poklok pokla!"
Mint azt írásom elején leírtam, anyagi helyzetem nem engedte, hogy mind a három írásom egyben jelenjen meg.
Hiába kerestem szponzorokat (segítséget) senki sem jelentkezett.
Bajtársaim közül sokan arra hívták föl a figyelmemet, hogy "ezek az írások" már nem érdeklik az embereket. Pedig tudnia kell a világnak, hogy mit jelentett a kommunizmus és egy őrült diktátor, Sztálin mit követett el.
Anyagi támogatást sehonnét nem kaptam. Akitől legjobban reméltem, a Szókratész szervezetemtől, figyelembe sem vették írásomat, pedig a kéziratomat elolvasták. Egyetlen egy volt bajtársam özvegye ajánlta föl megtakarított pénzét, hogy segítsen rajtam.
Bízom abban, hogy nehézségek árán is, de azért a következő írásaim is az olvasóközönség kezeibe kerülnek rövidesen. Ha csak száz ember olvassa el írásomat, akkor legalább 1 % remény van arra, hogy 1 példány az utókor számára megmarad.
Legyenek írásaim intő bizonyítékok, hogy sohasem legyen háború vagy gyilkos forradalom. A boldogtalanok boldogok legyenek! Az elesettek és a betegek segítő emberekre találjanak.
Az emberi szívekben mindig békesség lakozzon. Hegedűs János"
