Az Im-ígyen szóla Zarathustra (1883) a filozófiatörténészek szerint szerzője kevésbé kidolgozott, nem elsőrangú fontosságú művei közé tartozik. Nem így vélekednek róla az irodalmárok, akik a költő Nietzsche egyik legjobb művének tartják. A nem filozófus Nietzsche-olvasóknak pedig mindenkor a legnépszerűbb, legkedvesebb olvasmánya volt. Műfajilag a nagy világköltemények, emberiség-költemények közé tartozik, állandó utalással, finom, művészi rájátszással a Bibliára. Cselekménye, története úgyszólván nincs. A szerző – alakmása, alteregója, a perzsa vallásalapító, Zarathustra maszkjában – próféciáit mondja el benne, hol tömören megfogalmazott aforizmák, hol prózai ditirambusok, hol ritmizált prózájú himnuszok, hol példabeszédek formájában (szerepel benne szabadvers is, a műfaj világviszonylatban legkiemelkedőbb darabjai közül). E próféciák értelmét, irányultságát mindmáig vitatják. Sokan a legreakciósabb, prefasiszta elméletek megnyilvánulását vélik kiolvasni belőlük (Zarathustra az Übermenschet, a felsőbbrendű embert jövendöli, hirdeti meg bennük); mások a pozitivista értékválság, az ontológiaellenes, afilozofikus polgári „józan ész” ellen meghirdetett legnagyobb lázadás, az emberi integritás, nembeli szabadság irányába tett „felkelés” halhatatlan dokumentumának tekintik.
A mai olvasóra nyilvánvalóan esztétikai értékével hathat elsősorban. Hatalmas, egyívű pátosza, tragikus lírája, önkínzó, öngyötrő vallomásossága, a legmélyebb dekadencia ellen emelt akaratetikája kétségkívül a nagy műalkotások levegőjét árasztja. A huszadik század szinte minden fontos irodalmi irányzata sokat köszönhet e műnek, amely nélkül sem az elioti nagy poémákat, sem Adyt nem lehet igazán megérteni.
A mű irodalomtörténeti, filozófiai és esztétikai szempontból alapvető jelentőségű.
